A keresztény gyógyítási kultúra a kora középkortól meghatározta az európai betegápolás és gyógyító művészet /medicina/ útjait. A kora középkortól a gyógyítás központjai a szerzetesi kolostorok lettek, ennek mintájára formálódott ki a városi betegellátás formája az ispotály. A 13. század közepén, II. Frigyes császár által kiadott, az orvosképzéssel foglalkozó rendelet csak azt az orvosi oklevelet fogadta el diplomának, amelyet a salernoi, bolognai, párizsi /stb. monostorokban szerezték. A keresztény gyógyító kultúrahasonló formáival találkozunk a keleti kereszténység területein, ahol a bencés rend szerepét a bazilita rend töltötte be, a kijevi, a pszkovi, nizsnyijnovgorodi és más pravoszláv kolostorokban folyt orvosképzés. A mai értelemben vett „igazi" betegápoló szerzetesrend az irgalmasok rendje, amely a 17. századtól terjedt el Nyugat és Közép-Európában, amelyre felépült a 18. században a korszerű egészségügy infrastukturája.